„Egy tettet nem lehet megmagyarázni se egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember, a teljes életével.”(Kosztolányi D.)

Forrás: Egy sündisznő naplója | 2012 május 12.

2005.  január

Néhány héttel édesapám halát követően a békéscsabai polgármesteri hivatal irodájában sor került a hagyatéki leltárra. Döbbenetem és iszonyatom itt kezdődött igazán. Előkerült édesapám életbiztosítása – melynek kedvezményezettje én voltam – valamint egy végrendelet (!) 2003. júniusi keltezéssel, mely szerint „….lányomat kizárom az örökségből, mert 1997. november 25-én éjjel 11 óra 30 perckor felhívott telefonon, és azt mondta, hogy fizessek egymilliót, különben kinyírnak.”

Körülnéztem az irodában, hátha itt forgat valamelyik kandi-kamera, vártam, hogy röhögve előjön a stáb és pezsgőt bontanak. De nem jöttek. Végül már nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, ezért inkább csak bámultam magam elé. A mai napig nem értem, hogyan tudott ilyet kitalálni és leírni az én apám anélkül, hogy lesült volna a bőr a képéről. Józan paraszti ésszel belegondolva kit tudnék én kinyírni a 47 kilómmal, és akkor pedig miért kérnék pont egymilliót (azzal nem megyek semmire)… amúgy nem vagyok az a kimondottan fenyegetős, kinyírós típus. Aki ezt a baromságot kitalálta, nem gondolta át eléggé tervét. Édesapám ugyanis az egyik fülére süket volt, mint az ágyú, a másikkal pedig rosszul hallott. Nem is kell Sherlock Holmes-nak, vagy Colombo-nak lenni ahhoz, hogy összerakjuk a képet: egy erősen nagyothalló ember, hogy hallja meg az emeleti hálószobájának becsukott ajtaján át a földszinti nappaliban csöngő telefont éjjel 11 óra 25 perckor? Apám egyébként is köztudottan utált telefonálni, pontosan azért, mert nem hallott rendesen élőszóban sem, telefonban pedig végképp semmit. Aki viszont a végrendelet fogalmazta nem gondolt erre.

A magánvégrendelet további érdekessége, hogy tanúként édesapám húga és annak férje írták alá az irományt….

Az életbiztosítás és a végrendelet összeegyeztethetetlen, hiszen ha a gyermekemet kedvezményezettként jelölöm meg halálom esetén, akkor ezzel párhuzamosan nem zárom ki az örökségből végrendelet formájában – hiszen ez paradox. Ráadásul nagyon bűzlik. Különösen, mert a végrendeletben örökösként Bea és Béla van megnevezve.

Bejegyzés jelentése

„Az elmúlás a harmonia egyik alappillére. Ha nem harcolunk ellene,összhangban vagyunk a valósággal.”

Forrás: Egy sündisznő naplója | 2012 május 1.

2004. december 27

December 27-én reggel nagy nehezen megpróbálok emberi arcot rajzolni magamnak, már amennyire ezt a stressz és az átvirrasztott éjszaka lehetővé teszi. Bevonulok a kórház Édesapámat exitáló osztályára. Megkeresem a kezelőorvosát, felfedem kilétemet, honnan jöttem és mit akarok. Kedvesen beinvitált az irodájába, ahol minden elmondott, amit tudott apám betegségével, halálával kapcsolatban. Ezután elhatároztam, hogy lemegyek a patológiára és megnézem az Apámat. Nem tudom miért, de szeretném látni. (Úgyis évek óta nem láttam, s bár meglehet, hogy most még hűvösebb és barátságtalanabb lesz, mint eddig valaha volt, mégis megnézném. Csak úgy. Utoljára.) Amint belibbenek a patológia lengőajtaján, ugyanazzal a mozdulattal teszem meg a 180 fokos fordulatot, és máris kint vagyok a kórházból – a friss levegőn. Az általam eddig nem igazán látogatott patológián ugyanis egy számomra ismeretlen, de annál kellemetlenebb és elviselhetetlen szag fogadott. Mondhatni bűz. Talán a formalin és az oszló tetemek keveréke? Egyik sem kimondottan vonzó illat, de így együtt a kettő…..!!

Édesapám zárójelentésével a kezemben hazaballagok, s közben a fejemben egyre csak kavarognak a nem túl biztató gondolatok.

Napok óta döbbenten állva merengek azon, hogy milyen esendő és törékeny az ember. Édesapám gyakorlatilag makkegészséges volt világ életében. Több energiával rendelkezett, mint három ember együtt. Folyton pörgött, ment, dolgozott, de hazafelé rendszeresen betért egy-egy sörözőbe, olykor végigitta mindegyiket a hazafelé vezető úton. Az utóbbi hónapokban – állítólag – vérnyomásszabályzó gyógyszereket és értágítót kellett szednie kisebb rosszullétei miatt. Azután egyik pillanatról a másikra összeesik és meghal.

Ha a két unokatestvérem nem értesített engem apám haláláról, akkor a temetéséről sem fognak. Márpedig a temetése minden bizonnyal meg lesz tartva. Nemdebár. (Hacsak érdeklődés hiányában el nem marad.) De azt, hogy hol és mikor óhajtja édesapámat örök nyugalomra helyezni a kedves rokonság – számomra még rejtély. Bízom a „Véletlenek”-ben. Más nem lévén, Ők az én segítőim. Ha eddig eljuttattak, miért hagynának most cserben? Úgy tűnik, az égiek akarják, hogy „képben legyek”. Úgy döntöttem, hogy rájuk bízom a dolgot: ha tudnom kell a temetésről, akkor tudni fogok róla.

Most, hogy elválunk imádott Péterünktől, sürgősen valami budapesti albérlet után kell néznünk, hiszen januártól kezdődik Pesten a munka és az  iskola és valahol lakunk is kellene. Egyértelmű, hogy a történtek után nem megyünk vissza Péterhez mintha mi sem történt volna, és nem állunk be a zuhany alá….

Kiadó olcsó lakást kell találnom, de villámgyorsan. A két ünnep között békéscsabai netcafékban kutatok Budapesti albérletek után. Felhívok néhányat, ebből kettő olyan, amit érdemes megnézni.  Kriszta barátnőmmel megbeszéltem, hogy nála alszom egy-két éjszakát Óbudán, villámgyors lakáskeresésem érdekében. Vonatra fel, és este, szakadó esőben landolok a Keletiben. Gurulós bőröndömet végigvonszolva a VII. kerület összes feláztatott kutyapiszkán megérkezem végre a Péterfy Sándor utca egyik barátságtalan lépcsőháza elé. A lakás még a lépcsőháznál is lepusztultabb és kiábrándítóbb. Köszönöm, még megnézek néhány lakás – búcsúzom gyorsan a tulajdonostól.

Gurulós bőröndömmel tovább vonaglok a téli-esti ónos-esőben, egészen az újpesti víztoronyig. A buszról leszállva már vár a barátságos, jól szituált idősödő házaspár, s a panelrengetegben hamarosan célba is érünk. Egy második emeleti, másfél szobás kedves, barátságos, meleg, átlagos kis panellakást kínálnak fél éves határozott időre – emiatt viszonylag olcsó a havi bérleti díj. A lakás részben bútorozott – pont úgy, és abban a mértékben, ahogy nekünk szükséges. A környék szép és rendezett. A lakók szintén. (Ha nem is szépek, de viszonylag rendezettek. )

Bejegyzés jelentése

„Amikor meghalunk, semmit sem viszünk magunkkal. Csak életünk tetteinek gyümölcseit és szellemi minőségünket.” (Tendzin Gjaco)

Forrás: Egy sündisznő naplója | 2012 április 25.

2004. Karácsony

Se Nyúl, se Péter. Ezt a Karácsonyt is Mutinál töltjük. Péter meg karácsonyozzon magával és a csempéivel! Mindenesetre nagyon tanulságos volt ez az eset is számunkra. Első körben: soha se hagyd el négylábú állatodat egy kétlábú állat kedvéért: a négylábú nem hazudik, nem használ ki és nem rendez jelenetet ha zuhanyozol. Pont. Új (be)kezdés.

Kedvenc békéscsabai unokahúgommal, Tündével megbeszéltük, hogy Karácsony másnapján meglátogatjuk őket. Lustaságom és Péter miatti búskomorságom addigra már annyira elhatalmasodott rajtam, hogy nem igazán volt kedvem még felöltözni nem. Ennek ellenére mégis valahogy életet leheltem magamba, sőt Mirával még kuglófot is sütöttünk. Tünde eljött értünk autóval. Szép kertvárosi részen, tágas, barátságos családi házban élnek férjével és kisfiával. Beszélgettünk, cseverésztünk, nevetgéltünk, eszegettünk, iszogattunk, amikor Tünde – amúgy mellékesen – megkérdezi:          –     Hogy viseled, ami apukáddal történt?

-         Nem tudom mi történt vele, fogalmam sincs, hiszen már évek óta nem beszéltünk, ugyanis azóta nem áll szóba velem, amióta elköltöztünk Békéscsabáról. De miért kérdezed?

-         Úgy hallottam agyvérzést kapott.

-         ????….Kórházban van?

-         …….hmmmm…….neeeem. Meghalt. De hát tudjátok, nem?

Hátradőltem a fotelban: – Meghaaaaalt???? Neeeem Tünde, mi nem tudjuk. De Te honnan tudod ezt ilyen biztosan?

-         Édesapám tegnap nálunk ebédelt, ő mondta. A kocsmában halotta. Ne haragudj, azt hittem tudjátok….júúj… Ez kellemetlen, hogy éppen tőlem, itt és így kapjátok az infót.

-         Ahhh, emiatt ne legyen kellemetlen érzésed, örülök, hogy egyáltalán eljutott hozzánk a hír.

Meghalt az apám????!!!! Meghalt az apám. Kattog az agyamban a „hír”, ami azért még korántsem bizonyul igaznak, hiszen Tünde apukája a kocsmában hallotta. Futkos a hideg a hátamon. Ha ez igaz, akkor lépnem kell. Ha viszont nem igaz, akkor igencsak aberrált emberkék járhatnak abba a kocsmába. Azonnal emelem a telefont, tárcsázom a kórházat. December 26-án este 10 órakor  a portás bácsi közli, hogy igen, valóban fekszik náluk ilyen nevű beteg. Na ugye!!! Nem is halt meg, hiszen még ott fekszik betegen. Elhatároztam, hogy meglátogatom édesapámat a kórházban – hiszen mégis csak karácsony van. Talán nem utál már annyira, azért mert Budapestre költöztem. Talán örülne, ha meglátogatnánk Mirával a kórházban. Újra telefonozok a kórháznak. Megismeri a hangomat a portás bácsi, kapcsolja az osztályt, ahol édesapámat ápolják. Mondom a telefonba bejelentkező éjszakás nővérnek, hogy ki vagyok, és hogy az apámmal szeretnék beszélni.

-         Ön a lánya, ugye?

-         Igen, még mindig az vagyok,  mint ahogy azt 30 másodperccel ezelőtt már említettem.

Hallgatom rövid ideig a csendet, majd megszólal a nővér:

-         Nagyon sajnálom, de az édesapja december 23-án nulla óra 30 perckor exitált.

Agyam lázas munkába kezdett és kérdések hosszú sorát gyártotta le néhány perc alatt. Ha december 23-án nulla óra 30 perckor az apám exitált, akkor arról engem miért nem értesített senki? Na igen. Mert Budapesten élek és sem a címemet, sem a telefonszámomat nem tudják a „kedves” rokonok. Édesanyám címét és telefonszámát viszont ismerik, hiszen ők is Békéscsabán élnek. Kész téboly, hogy egy „véletlen” találkozás és beszélgetés során derül ki ez az elhanyagolhatónak nem mondható esemény. Ha nem tesszük tiszteletünket Tündénél a kuglóffal, akkor sosem tudom meg, hogy az apám exitált? Ha Tünde apja nem ugrik be abba a kocsmába, és nem kezd el beszélgetni azzal az emberrel, akkor nem tudom meg, hogy az apám exitált? Ha Tünde apja nem vesz részt lányánál a karácsonyi ebéden, akkor nem tudom meg, hogy az apám exitált?

Lassan tisztult a fejem a sokktól, s egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy kiknek állhat érdekében az információ elhallgatása. Apámnak van egy öccse. Annak két gyermeke, közel annyi idősek, mint én. Miután mi elköltöztünk Békéscsabáról – ők ott maradtak – s édesapám minket gyakorlatilag ignorált. Nem volt hajlandó kapcsolatba lépni velem semmilyen formában. Amikor személyesen elutaztunk  Békéscsabára – kizárólag azért, hogy felköszöntsük őt a születésnapja alkalmából -  kivezényelte a kapuba aktuális sárkányfejű barátnőjét, aki kaján vigyorral arcán közölte, hogy apukám nem kíváncsi rám.

A kapcsolatot vele a barátnőjén kívül öccse és azok gyerekei, vagyis az unokatestvéreim – tartották. Bea és Béla az unokatestvéreim, akikkel együtt nőttünk fel….. Ők hát azok, akiknek érdekében áll apám halálát előttem eltusolni. Ha engem – mint törvényes örököst – „elfelejtenek” értesíteni az elhalálozásról, akkor talán busás haszon (örökség) ütheti a markukat. Ők tehát aktuális sárkányaim, akikkel meg kell küzdenem.

Bejegyzés jelentése

“Szabadnak lenni annyit tesz, mint egyedül lenni: szeretet nélkül, félelem nélkül, gyűlölet nélkül és remények nélkül.” (Szerb Antal)

Forrás: Egy sündisznő naplója | 2012 április 9.

2004. december

Kétségeim néhány napon belül beigazolódtak: együttélésünk Péterrel gyakorlatilag az első zuhanyzásig tartott.

Péter egy dologra hívta fel különösen a figyelmünket, mégpedig a zuhanyzásra. Amit kérése alapján úgy tanácsos elkövetni, hogy a zuhanyvíz lehetőleg a kádba érkezzen és ne annyira a fürdőszoba-hálószoba közötti csempére – azon ugyanis átszivárog a víz. S a végén a vevők még nem fizették ki a teljes vételárat….tehát, óvatosan a zuhanyzással! Oké Péter, nem lesz gond, vigyázunk. Éppen zuhanyzom, amikor Péter bejött a fürdőszobába valamiért. Én ránéztem. Belebambultam ellenállhatatlan sötétkék szemeibe. Eközben a zuhanyrózsa picit elfordult kezemben, s máris kész a baj: az a fránya víz már zúdult is az ominózus szivárgós csempére. Péter arca először falfehér, majd hirtelen lilára vált. Az agya feltehetően akkor dobta le a szíjat. Kiabálni kezd velem. Jogosan. Ó én figyelmetlen, felelőtlen, fegyelmezetlen perszóna. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy az új építésű Duna-parti szuperházban a csempe nem vízálló, s összefröcsköltem azt!!! Pedig Péter direkt megkért, több alkalommal is, hogy zuhanyzás közben a csempét legyünk szívesek szárazon tartani!

Rosszul esett, hogy veszekedett velem. Bénának, kiszolgáltatottnak és nagyon megbántottnak éreztem magam. Akármennyire is igaza volt. De ha már egyszer összefröcskölődött az a csempe – esetleg a víz átszivárgott a hálószobába, ami nem történt meg szerencsére – a már megtörtént tényeken nem változtat azzal, hogy rohamot kap.

Valamin mégis változtatott. Rajtam. Az amúgy is labilis összeköltözős elhatározásom immár romokban hevert. Nemhogy együtt élni nem akarok vele, de egy percig sem maradok egy légtérben egy olyan emberrel, aki a lakásáért létezik. Ahonnan én jöttem, ott a lakás van értünk – nem fordítva.

A fröcskölés után már az én agyam is ledobta láncait. Csak és kizárólag az kattogott a fejemben, hogy: el innen, minél gyorsabban, minél messzebbre.

Fogtam egyet a törölközőim közül, szárazra töröltem vele az egész fürdőszobát (beleértve a kádat is). A történtek ellenére vagy éppen annak okán ezen a napfényes decemberi délelőttön elindultunk Péterrel sétálni – amolyan feszültség levezetésként. Levezetni sajnos nem sikerült, tovább generálni annál inkább. Miután végigüvöltöttük Újlipótváros összes utcáját, az összes létező – és nem létező – sérelmet, problémát, kritikát, vádat egymásra szórva visszamentünk Péter lakásába, kihúzgáltuk hátunkból a késeket, azonnal összepakoltam egy-egy bőrönd ruhát Mirának és magamnak. Taxit hívtam. Keleti pályaudvar, onnan Békéscsaba. Elutazunk Mutihoz annak reményében, hogy nála még vízálló a csempe.

Miközben dühösen robogott a vonat Békéscsaba felé, az összes barátnőmnek megtelefonáltam zuhanyzásom történetét.  De mielőtt Pétert kikövezném, vagy tíz év kötél általi halálra ítélném a csempés jelenet miatt – magamba néztem egy picit. Ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, akkor el kell ismernem: az utolsó pillanatban mentőövként jött ez a csempe-malőr. Mi történik, ha nem jön be Péter, és nem látja meg amint vadállat módjára fröcskölöm össze vízzel a csempéjét, nem üvölti le a fejem, nem veszünk össze és nem vonulunk le vérig sértve Mutihoz? Akkor bizony összeköltözünk Péterrel! És nem Péteren van a hangsúly, hanem a összeköltözésen….

Bejegyzés jelentése

„Fogadd el: egyszer te vagy a galamb, máskor meg a szobor.” (Scott Adams)

Forrás: Egy sündisznő naplója | 2012 március 30.

2004. ősz

Több mint két éve élünk a vakondlakásban, aranyesők és szagos-fiúk között. Miután depresszióm már kellő méretek öltött (részben Lili, részben a gyűlölt multis-munkapad, részben a sötét pici lakás miatt) elhatároztam, hogy ezt így, ebben a formában tovább nem óhajtom. Fizetem havonta a 25 ezer forintos hiteltörlesztést elméletileg még húsz évig. De nem lesz húsz év, mert ha csak fél évet itt kell még élnem, a pici, sötét lakásban, akkor biztosan eret vágok magamon rövid időn belül. Gyors számításaim szerint, ha az eddig banknak fizetett 25ezerhez hozzáteszek még tízet, abból a pénzből már tudok bérelni egy világos kis lakást, rendezett környéken. Mert nekem ilyen áron köszönöm, de nem kell saját lakás. Lakom inkább a máséban, fizetem magánszemélynek havonta a nem kevés pénzt. Nyugalomra vágyom és fényre. 

Elkezdtem tehát hirdetni a „lakást” különböző fórumokon, közben Mutival villámgyors lakásfelújításba kezdtünk. Levertük az alulról vizesedő-penészedő falrészeket, újravakoltuk a hiányzó helyeken, majd miután kiszáradt, ráragasztottuk a festhető tapétát, azt lekentük mésszel.. Ezt követően a bútorokat igyekeztünk minél közelebb tolni a falhoz (a gyanús egyenetlenségek eltakarás végett). A nagyon csúnyán hepehupás falrészekre képet akasztottunk, a legrondább horpadást pedig egy hatalmas tükörrel lepleztünk.

A hirdetések hatására jött néha egy-egy érdeklődő, ami szemet is szúrt aranyesőéknek. Elhatározták, hogy megvásárolják tőlem a lakást. E szándékukat közölték is velem: az általam kívánt eladási ár feléért akarták – ennyijük van, és kész. Ennyiért kell(ene) eladnom. Nekik.

Természetesen nem tudtunk megegyezni, de biztosítottam őket afelől, hogy ha eladom az ingatlant, a bútorokat nem viszem magammal, így azokat  akár át is szállíthatják magukhoz. Jó fej akartam lenni, hogy érezzék a gondoskodást. De valószínűleg ezt kevésnek találták, mert ravasz tervet eszeltek ki lakásom bagóért való megszerzése céljából: minden érdeklődő, vevőjelölt látogatása alkalmával elképesztő botrányt rendeztek. Tükrök, üvegek törtek, ajtók csapódtak, káromkodás, verekedés, egyszóval tökéletes színházi alakítás, parádés szereposztásban. Ennek eredményeként a „nézők” már az udvaron sarkon fordultak és menekülőre fogták a dolgot, s kicsiny otthonunkig el sem jutottak. De ha nem jönnek be, hogy fogják így megvenni?

Megdöbbenten és elkeseredetten mondogattam magamban: „mindenre van vevő, mindenre van vevő, ….” Mindenre van vevő! Tényleg van. Megérkezett. Kicsit félnótás, kicsit sokat beszél, de a miénk! Már csak meg kell tartani. Féltem, hogy nem fog menni a megtartás aranyesőék közszereplései miatt. De tévedtem. Kicsiny félnótás vevőnk első és egyetlen kérdése az volt, hogy szabad-e itt hangosan zenét hallgatni. Hmmm. Hogy szabad-e? Nem. Itt nem szabad. Itt kötelező! (És nem is állítottam valótlant!) Pillanatra átfutott az agyamon, amint aranyesőék folklórja, a „fiúk” lakodalmasa és a félnótás új lakó heavy metal-ja versenyt bömböl a hetedik kerületben…..de kegyelmet gyakoroltam és nem olvastam fel neki az alternatív házirendet, miszerint:

Tilos:

-         csendben maradni, pihenni

-         józannak lenni

-         tisztálkodni

-         dolgozni

Kötelező:

-         folklór- és lakodalmas zenék teljes skáláját napi 24 órában maximum hangerőn hallgatni

-         csirkebéllel eldugítani az udvari esővíz elvezető rendszert, minek következtében egy-egy esős napon az udvaron térdig áll a víz.

 -         veszekedni, káromkodni, fenyegetőzni, verekedni, alkoholizálni, drogozni, lopni

-         kölcsönkérni (bármint, mindent – de tilos azt visszaadni)

Eközben Péter is árulja Duna-parti szuperszonikus legénylakását. Terv: összebútorozás…..!!  Az amerikaikonyha-nappali + hálószoba lakást olyan áron tudta pillanatok alatt eladni, hogy azért a pénzért a szemben lévő régebbi – de tökéletes állapotú – házban 3 szoba + hallos ingatlan vásárolt. Felújítani nem kell, csak festés.

Most, hogy mindketten jól eladtuk amink van össze fogunk költözni. Össze fogunk költözni? De jó!…..De jó….jó?  Biztos, hogy ezt akarom? Ezt akarjuk? Ezek után valóban össze akarunk mi költözni? Komolyan? Azok után is, hogy nem olyan régen egy barátnőm felhívta figyelmemet a tényre, hogy Péter már két éve egy internetes társkeresőn keresi társát…..? Nem értem. Ha Péter társat keres – immáron két éve – akkor miért akar velem (velünk) összebútorozni? És amint végre megtalálja társát az interneten, akkor majd szétköltözünk és az újdonsült „társ” jön a helyünkbe? Péter állítja, hogy internetes társkeresése csak poén, nem komoly, csak passzió, szórakozás. Már nem tudok hinni neki. Nem tudok bízni benne, viszont erős kétségeim támadtak afelől, hogy mennyire lesz kompatibilis Péter élre-vasalt, pedáns életével és lakásával az én trehány, hebehurgya „majdleszvalahogy” világom.

Nyulat mindenesetre elszállítottuk Békéscsabára, ismét Muti egyik barátnőjének családi házába. Innentől szabad macskaként élheti hátralévő életét, ugyanis Péter nem hajlandó együtt élni egy macskával…… Nyúl szám szerint a harmadik macska, akit költözés miatt nem vihetünk magunkkal. Ez elég kellemetlen és rossz érzés. Bízom abban, hogy Nyúlnak az ezzel járó szabadság nem annyira kellemetlen, hiszen kibújhatott végre a 25m2-es sötét odúból. Kedvenc macskánk deportálásából egyértelműen következik, hogy lányom, Mira nem igazán kedveli Pétert, sőt fizikai rosszulléte van már a Péterrel való együttélés gondolatától is.

Félnótás aláírta az adás-vételi szerződést, kifizette a vételárat és elköltöztünk Péterhez, az ő 41 négyzetméterére, tovább rontva az egy főre jutó m2 arányt. A bútorokat pedig valóban a Futrinka utcai lakásban hagytam. Félnótásnak. Kizárólag ő az, aki megérdemli.

Aktuális téli holmijaink a kukazsákokban megtöltik Péter lakását, mozdulni nem lehet. A zsákokat egymásra pakolva keskeny ösvényt készítünk a fürdőszoba-franciaágy-kanapé-w.c-mosogató és étkezőasztal útvonalak érintésével.

Bejegyzés jelentése

„Nem szabad megölni azt, ami él – mondotta nagyon csöndesen, és lassan ejtve minden egyes szót -, az élet mindennél többet ér.” (Wass Albert)

Forrás: Egy sündisznő naplója | 2012 március 2.

2004. január

Egyik éjjel azt álmodtam, hogy állapotos vagyok – Pétertől -, s már az utolsó trimeszterben tolatok hatalmas hasammal. Bokáig leizzadva ébredtem, de másnap már nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget álmomnak.

Menstruációm viszont a várt időpontra nem érkezett meg, sőt azon kaptam magam munkából hazafelé a villamoson, hogy tanakodom (már-már vitatkozom) magammal, hogy sült oldalast, sült kolbászt, vagy inkább karajt készítsek estére. Egy dologban azonban egyetértettem magammal: a savanyú uborka nem maradhat el. Miközben ezeket sorban összevásároltam, hasított az agyamba a sokkoló gondolat: én soha nem szoktam ételről ábrándozni! Egyáltalán nem szeretek enni, csak azért eszem, mert néha muszáj. Otthon már görcsbe rándult gyomorral tömködtem magamba a sült oldalast uborkával.

Másnap reggel első utam a gyógyszertárba vezetett, ahol vásároltam egy terhességi gyorstesztet. A munkahelyi mosdóban el is végeztem a tesztet, ami pozitív lett. A pozitív tesztcsíkkal a kezemben vágtattam be Eszter irodájába és panaszoltam el neki bánatomat, aki miután végighallhatott javasolta, hogy mivel a gyerek apja nem ő, hanem Péter, ezért tanácsos inkább őhozzá fordulni.

Felhívtam Pétert, hogy azonnal jöjjön le hozzám, mert mutatni akarok neki valamit. Közös rabszolgatartónk –  a multi – lépcsőházában nyomtam a kezébe a teszteredményt. (Talán nem a legmegfelelőbb időben és helyen …… de képtelen voltam ezzel várni egyetlen percet is.) Péter megkérdezte, hogy mit akarok most csinálni, én pedig közöltem: természetesen elvetetem. Ezzel mindketten visszamentünk a munkapadhoz.

Miután elmúlt első felindulásom, és kezdtem lassan lenyugodni, átgondolni a dolgokat némileg változott a hozzáállásom. Kétségeim kezdtek erősödni az abortuszt illetően. Tekintve, hogy Péter életem nagy szerelme immáron három éve rendületlenül és most véletlenül (tényleg véletlenül!) becsúszott egy gyerek, biztos, hogy az abortusz a legjobb és az egyetlen megoldás? Hiszen ha valakitől még ez életemben gyereket szeretnék, az Péter lenne. Biztos, hogy nem szeretnék egy olyan sötétkékszeműt kicsiben, mint ő? Nyilván szeretnék, hiszen azért vonzottam be magamba tudattalanul Lilit. Volt egy halvány gyanúm arra vonatkozóan, hogy Péter valamiért nem szeretne egy olyan barna szeműt kicsiben, mint én. A mi kapcsolatunk mást jelentett számára, és mást jelentett számomra.

Eldöcögtem hát az illetékes nőgyógyászati szakrendelésre, ahol előadtam abortusz iránti óhajomat. Onnan továbbirányítottak az abortuszbizottsághoz, ahol egy nő mindenféle kérdéseket tett fel, papírokat íratott alá velem, végül közölte: most menjek haza, otthon beszéljük meg, és 1 hét múlva – ha még mindig akarom az abortuszt  – jöjjek vissza és akkor kérhetek egy időpontot a terhesség megszakításra. Egy hét múlva. És egy hétig mit csináljak? Otthon beszéljük meg?! Kivel? A 12 éves lányommal? Egy hétig figyeljem, hogyan nő a gyerek a hasamban, közben próbáljam meggyőzni magamat és az apát arról, hogy márpedig közös gyereket akarunk?  Ha három évig ez nem fogalmazódott meg bennünk (benne) akkor a mostani egy hét alatt vajon kialakul? Arra lennék kíváncsi, hogy ki alkotta meg az egészségügyi törvény erre vonatkozó paragrafusait. Gyanítom, hogy nem nő volt az a szerencsés. De mégis. Most komolyan kérdezem: Tényleg úgy gondolja az egészségügyi törvény, hogy ha két ember kapcsolata három év alatt nem jutott el a gyermekvállalás-szintig, akkor majd a következő egy hét felülír mindent?

Az abortuszbizottságból kapott csekket Péter befizette a postán, ahová elkísértem, ezután ő kísért haza engem, miközben a januári mínuszban a körúton sétálva ecsetelte, hogy ez a gyerek semmilyen körülmények között nem születhet meg. Tájékoztattam, hogy én sem igazán szeretnék újabb gyereket (hiszen örülök, hogy Mira már 12 éves és lassan önálló, egyszóval nincs kedvem újra babázni), de ha ő ragaszkodik hozzá, akkor megtartom és megszülöm, hiszen a lelkem egyik fele nagyon vágyik rá. A másik felem viszont irtózik a szülés gondolatától is. A mai napig nem vagyok hajlandó elfogadni a tényt, hogy a gyereknek „ott” kell kijönnie. Kell, hogy legyen egy másik kijárat – a császáron kívül – például akár teleportálódhatna a bébi.

Bár nem a racionalitás döntéseim irányadója, tudom, hogy ebből a szempontból egy mission impossible lenne a „babaprojekt”.

Péter hazafelé az úton megállás nélkül ontotta magából az észt:

- Értsd meg, hogy nekem még korai a gyerek, én még élni akarok, nem akarom lekötni magam. Egyébként sem tudnánk eltartani. Főleg Te! Abban a Futrinka utcai 24m2-es sötét kis lakásban nevelnéd fel? És miből? Teljesen irreális az egész, mindketten tönkremennénk bele anyagilag és idegileg is, sőt a kapcsolatunknak is annyi lenne.

Ezeket a mondatokat ismételte különböző megfogalmazásban, kb. másfél órán át, amikor is kértem, hadd menjek haza, mert már nagyon fázom. Az az érzés kerített hatalmába, hogy Péter másfél órás monológja nem is nekem szól igazán. Ő valójában önmagát akarta meggyőzni döntése helyességéről, vagy inkább megnyugtatni – feltehetően háborgó -  lelkiismeretét. (Már ha van olyan neki egyáltalán.) Azt is éreztem, hogy Péter fél. Fél attól, amitől a férfiak a mai világban általában rettegnek: hogy a nő szándékosan teherbe esik, gyereket szül, s ezzel próbálja bebiztosítani önmaga számára a jövőt. Mintha nem tudná, hogy nekem ez nem szokásom. A kapcsolatunknak pedig már ezután a kiselőadás után annyi. Gyerek nélkül is. Hiszen Péter az abortusszal nem csak Lilit utasította vissza, hanem engem is.

Bejegyzés jelentése

„Ki tudja, melyik jön előbb: a következő élet vagy a holnapi nap”

Forrás: Egy sündisznő naplója | 2012 február 17.

2003. december

Karácsony előtt néhány nappal a Nagy Lajos király útról az M3-as autópálya bevezetőjén a Kacsóh Pongrác úti felüljáró felé száguldoztunk Péter autójával. Az út nedvesen és fagyosan csillogott, gyomrom a sebességtől görcsbe rándult. Az anyósülésen ülve a kilométerórára pillantottam és megállapítottam, hogy a 100 km/óra sebesség – véleményem szerint – indokolatlanul sok……amikor a felhajtó sávból szépen lassan elénk mászott egy fehér Opel. Péter hirtelen sávot váltott, hogy kikerülje a „lassú járművet”, majd a sávváltás után visszakormányozta az autót eredeti sávjába. Mindez simán ment volna mondjuk augusztusban, de a december végi éjszakában, amikor a pára ráfagy az útra…..egyszóval az autó nem állt vissza abba a sávba, amit Péter elrendelt neki. Az autó önálló életre kelt, s a két sáv között vadul ingázni kezdett, majd megpördült, s négy keréken forgott, forgott, mint a búgócsiga, egyre közelebb kerülve az autópálya két menetirányát elválasztó betonkerítéstől……s az említett sebességről se feledkezzünk el…..

A néhány – forgásban eltöltött – másodperc emléke akár a filmekben, lassítva maradt meg a memóriámban, s úgy emlékszem rá vissza, mintha hosszú percek teltek volna el: négy-öt forgás után az autó szembehelyezkedik a forgalommal és csúszik…. egyenesen a betonfal irányába. Eközben kitámasztom magam a jobb kezemmel, mialatt felmértem a kellemetlen szituációt, miszerint a betonfal egyre közelebb kerül – felém…mivel én ülök az anyósülésen, így én leszek az első, aki becsapódik. Farkasszemet néztem hát a fallal és némán elfogadtam a tényt: most meghalok.

Nem gondoltam semmire és senkire, nem sikoltoztam, fényt sem láttam……hatalmas rázkódást éreztem viszont, ugyanis az autót megállította a betonfal elé 40 cm-re  épített útszegély. Megálltunk végre, és: ….nem haltunk meg!!! Vagy mégis? Hiszen látom a Fényt! Mit fényt? Fényeket! Sokat! Szembe jönnek… és még dudálnak is! Aha……..ez szerencsére nem „az” a Fény. Az talán még egy ideig várat magára. Az autóáradat – ami velünk szemben érkezik Budapest irányába – nemtetszését hangos dudálással és villogással fejezi ki, hiszen az autópálya legbelső sávjában állunk. Szemben a forgalommal.

Most már Péter is villogva dudál, igyekszik a lázadók értésére adni, hogy nem passzióból ácsorgunk az autópálya közepén forgalommal szemben ezen a hideg decemberi éjszakán. Azt érezzük, hogy az autó nincs vízszintben, erősen jobbra dől – s nem igazán akar elindulni annak ellenére, hogy Péter intenzíven gázt ad. Végre sikerül a két bal oldali kerékkel ledöcögni a leállósávba, s kiszállni az átkozott autóból: karcolás nélkül! Számomra a csodával határos, hogy a saját lábunkon szálltunk ki az autóból. Az autó két jobb oldali kereke a felismerhetetlenségig összezúzódott az útpadkának csapódástól.

Ha csak az autóforgalmat és a sebességet vesszük figyelembe, s eltekintünk a többi tényezőtől elmondhatjuk, hogy „szerencsénk volt”. Vagy csak vigyáztak ránk föntről.

Bejegyzés jelentése

„Ha boldogok akarunk lenni, szépítsük meg mások életét. Szerencsés a rossz ember is lehet, de boldog csak a jó.”

Forrás: Egy sündisznő naplója | 2012 január 20.

 2003. november

A hétvégéket általában Péterrel töltöttem (nála) egyre lohadó lelkesedéssel, ugyanis Mirát ilyenkor otthon hagytam, a barátnőmhöz vittem, vagy éppen Muti vigyázott rá. Egyre erősödött bennem az érzés, hogy semmi közünk egymáshoz és pusztán unaloműző-szórakozópartner funkciót töltök be. Nem csak gondolkodásunk, életszemléletünk, értékrendünk, de szociális hátterünk is merőben különbözik. Nem értettük egymást, más-más “filmet néztünk”. Azt sem értettem, miért kellene a gyerekemet hanyagolnom, háttérbe tennem bárki miatt is. Péter iránti ambivalens érzésem és dühöm fokozódott, nézeteltérések, viták közepette egyre gyakoribbá vált az “ajtóbevágós-otthagyós” jelenetem, sőt ezt nem egyszer sikerült autóban a piros lámpánál is produkálnom.

Péter néha meglátogatott a Futrinka utcai lakásban, de nem szívesen. Ezt tudomásomra is hozta, miszerint őt frusztrálja a tudat is, hogy ott van, „olyan” emberek környékén. Hmmm. Még szerencse, hogy engem nem frusztrál a tudat, hiszen én nem csak havi egy órát töltök a Futrinka utcában, ugyanis én ott élek! Nekem ez az otthonom – bár nem passzióból lakom itt. Nem azért, mert „szeretek veszélyesen élni” – ahogy azt Péter egyik barátja állítja magáról, aki éppen ezért bungee jumpingol és raftingol.

Miközben Péter egy vadiújépítésű szuperbiztonságos, őrökkel és fittneszteremmel felszerelt lakóparkban él a Duna-parton, addig mi itt bujkálunk a csöpögő gatyák alatt és esténként azért imádkozunk, hogy egyik szomszéd se csengessen be pénzért, vagy egyéb alamizsnáért. (Ezért a helyzetért nyilván senkit sem okolhatok, legfeljebb magamat, mégis furcsa – néha már groteszk – szituációk adódtak szociális helyzetünk, értékrendünk különbözőségei miatt.)

Péternek fogalma sem volt nyomorúságos életünkről, csupán annyi, amit látott belőle – illetve amit látni engedtem belőle. Pontosan tudta, hogy mennyi pénzből vegetálunk havonta ketten Mirával (+ Nyúllal), meg is jegyezte egyszer: „Azért nincs pénzetek, mert az egész lakásban világít a villany!” Mirával összenéztünk: Igen, valóban így van, ugyanis az egész lakás sötét – mind a 24 m2! Ha sötétben üldögélnénk esténként és hétvégenként, valóban megspórolhatnánk néhány száz forintot, ami minden bizonnyal jelentősen megnövelné életszínvonalunkat…

Egyik vasárnap délután felhívott Péter telefonon és megkérdezte, vegyen-e nekem is egy akciós üveg étkészletet, mert ő most éppen egy hypermarketben vásárol, s ha kell nekem is étkészlet (vagy bármi más) akkor szívesen megveszi –  és majd utólag kifizethetem. Éppen grízes tésztát ettünk, mert csak tészta, búzadara és lekvár volt otthon, valamint egy fél doboz margarin a hűtőben.

” – Neeeeem, köszi Péter, most nincs szükségünk akciós étkészletre, és semmi egyébre sem, tényleg. Meg van mindenünk…”  - füllentettem, hiszen utólag sem tudtam volna kifizetni neki a bevásárlást, ugyanis szép lassan már a teljes könyvkészletünket elhordtuk bagóért az antikváriumba, melynek árából ennivalót vásároltunk. Mindenesetre elgondolkodtató: hitelbe kapnék enni a fiúmtól…

Bejegyzés jelentése

„Szabad vagyok – mondta a majom a rácsnak. Én nem – mondta a rács. Engem majmok köré zártak.” (Trunkos András-Boros Lajos)

Forrás: Egy sündisznő naplója | 2012 január 9.

 2003 nyár-ősz

A Nyugati téri aluljáróból vittük haza Nyulat. Nagyon kicsi, fekete, hosszúszőrű, kócos, s a fekete szőre közül néhány fehér szőr is kikandikál – mindez hatalmas fülekkel társítva. Az óriási fülekből hosszú szőrcsomók lógnak ki… Sok mindent lehetne rá mondani, de hogy macska lenne….. azt az egyet nem. Pedig váltig állította az a hajléktalan, akitől megvettük az aluljáróban. Legújabb macskánk leginkább egy hajléktalan ősnyúlhoz hasonlít, ezért kezdetben Őshajléktalannak, később Ősnyúlnak, majd egyszerűen csak Nyúlnak neveztük.

Nyúl néhány hétig még annyira pici volt, hogy esténként nem tudott felmászni hozzánk a galériára, de a nyulak gyorsan nőnek …. (legalább olyan gyorsan, mint a macskák) és hamarosan már velünk aludt – vagy ha olyan kedve volt velünk harcolt – éjszakánként. Ha megsértődött, akkor a galériáról átugrott a szekrény tetejére, be a macskakosarába, és a mancsával becsapta az ajtót –ilyenkor egy ideig nem beszélt velünk.

’Jófajta’ szomszédaim kora tavasztól késő őszig az udvaron élték életük nagyobbik részét. Az udvaron keresztben átvezettek néhány szárítókötelet, majd szintén az udvaron, lavórban kézzel kimosott ruhákat, ágyneműket, alsógatyákat szépen sorban ezekre a kötelekre teregették ki. Centrifugálás nélkül. Ebből egyenesen következik, hogy a ruhaneműkből jó ideig folyt, csöpögött a víz.

Sajnos van egy rossz szokásunk Mirával: néha bizony (naponta legalább egy alkalommal) hazatérünk iskola és munkánk végeztével. Bár a mosás – mint olyan – szomszédainknál szerencsére nem túl gyakori tevékenység, mégis előfordult, hogy a csöpögő gatyák alatt átbújva kellett megközelíteni otthonunkat, kínosan ügyelve arra, hogy véletlenül se érjünk hozzá egyetlen textildarabkához sem. Nem egyszer iskolatáskával és bevásárlószatyrokkal, valamint 5 kilós macskaalommal a csurgó-csöpögő gatyák alatt limbózva értünk haza. Szóval ők a egyik közvetlen szomszédjaink: az udvaron élő, gatyacsöpögtetős, csirkebéllel udvari esővíz elvezető lefolyócsatornát eldugítós, aranyesőt éneklők a szép kis házra, italozós, verekedős, rendőrséget rendszeresen magára haragítós, megszámlálhatatlan tagból álló „kis” csapat.

 A másik szomszéd egy pár: két „fiú”. Ők  a társadalom ahhoz a rétegéhez tartoznak, akik a város kevésbé igényes férfitagjai számára kínálják olcsón az örömöt….. A tisztának és ápoltnak a legnagyobb jóindulattal sem mondható fiúk éjszakai műszakjuk végeztével hazaérkeztek. Ezt onnan tudjuk, hogy rendszeresen erre ébredtünk éjjel kettő óra magasságában.

Éjszakai „pihenésünk” nagyjából így zajlott:

-         vacsora, fürdés, fogmosás

-          9-1o óra körül galériára felmászás

-          Nyúl fut néhány tiszteletkört a galériaágyon annak örömére, hogy ágyba kerültünk végre

-         aludni próbálunk, de az aranyeső a szép kis házra áthallatszik a fél méter vastag falakon is

-         párnával a fejünkön próbáljuk tompítani a roma folklór remekeit (melyeket már álmunkból felébredve is bármikor eldalolunk  – már ha lenne olyan, hogy álom  mostanában, mert ahhoz először aludni kellene…)

-         éjfélkor rendszeresen elcsendesednek jófajta szomszédjaink, ekkor villámgyors alvásba kezdünk

-          de 2 órakor máris ébresztőt fújnak a „munkából” hazatérő „fiúk”, akik az obszcén szavak teljes létező skáláját kántálják úgy, ahogy a torkukon kifér. Egymást szapulva veszekszenek, vagdalkoznak, mocskos szavakat használva. Ez ismét 1 óra nemalvás számunkra.

-         Végül úgy 3 óra tájékán a fiúk belefáradnak e nemes játékba és lassan nyugovóra térnek – így van némi esélyünk, hogy reggel hatig alhatunk.

-         Ekkor ugyanis Nyúl (a rádiós ébresztő megszólalása előtt pontosan 5 perccel, tehát 5 óra 55 perckor) automatikusan benyúl a takarónk alá és vérszomjas vadállat módjára vadászik lábainkra. 5 percig próbáljuk őt a takarón kívül tartani úgy, hogy a paplanba  módszeresen  bebugyoláljuk alsó végtagjainkat

-         Csak még egyetlen percet szeretnénk aludni! És akkor megszólal a rádió.

-         Libasorban lemászás a galériaágyról, s a reggeli rutinfeladatok elvégzése következik.

 A két szomszédság közötti alapvető különbség: az elviselhetetlen, iszonyatos, gyomorforgató bűz soha nem aranyesősék otthonából áradt, hanem a „fiúktól”.

Bejegyzés jelentése

“A szépség mindenütt ott van, nem rajta múlik, hogy nem látjuk meg.” (A. Rodin)

Forrás: Egy sündisznő naplója | 2011 december 22.

2003.

De akkor ezt én még nem tudtam, s azt képzeltem, hogy egy testékszertől majd szebb leszek – ha okosabb már nem is…

Hirtelen felindulásból elrohantam a legközelebbi piercing-belövőhöz annak reményében, hogy aznap esti randinkon Pétert elbűvölő köldökpiercingemmel fogom lenyűgözni. A tett színhelyén ki is választottam egy „orvosi acél”-ból készült, csiszolt, színtelen üveggel díszített darabot. A belövős néni kedvesen beinvitált függönye mögé. Amíg piersingem ázott a fertőtlenítőben, a néni  hirtelen felrántotta a pólómat, majd egy leheletnyi Lidocain-sprayt permetezett köldökömre. Vártam, hogy ezután előveszi az érzéstelenítő injekciót, és a belövős szerszámait. Gondoltam, van időm, amíg a Lidocain akcióba lép, s amíg az injekciós tű előkerül – gyanútlanul nézelődtem körbe a kis elfüggönyözött helységben, amikor hirtelen iszonyatos fájdalmat éreztem a köldökömben……. hatalmas sikolyom elnyomta belövős néni hangját is, akinek ezért meg kellett ismételnie mondatát: „üdvözöllek a piercingesek táborában!”

Első gondolatom az volt, hogy letépem a fejét, amit rögtön  kapura  is rúgok. A második pedig az, hogy: „de jóóóó, van piercingem!”

Szadista piercingbelövős néni felhívta a figyelmet, hogy ezt a tapaszt – amit most rátesz a köldökömre – legalább 24 órán át nem vehetem le, azután pedig az általa kis papírcetlire írt kenőcsöt leszek szíves megvásárolni és azzal kenegetni a sebet.Na neeee! Nem elég, hogy kis híján belepusztultam a fájdalomba, most még le is ragasztja nekem a gyönyörűséges ékszeremet?! Hogyan fogok így a randin kápráztatni?

Közel fél év telt el, hogy együtt élek (de inkább kínlódom) csillogó-villogó orvosi acélommal, s  azóta egyetlen hét sem telt el úgy, hogy ne lenne gyulladásban. Nagyon úgy tűnik, hogy szervezetem nem óhajtja befogadni, ellenállását pedig különféle fájdalmas és ijesztő módon hozza tudomásomra. Az az alap, hogy rendszeresen beleakad véletlenül a nadrágba, vagy a harisnyanadrágba, de gyakran szimplán a kezemmel tépem ki félig. Ilyenkor „csak” fáj, rosszabb esetben  vérzik is. A környéke piros, duzzadt, gyakran gyulladt lé szivárog az átlőtt bőrön. Piercinges köldökömre sok mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy dekoratív.

Amikor a gyulladt sebből kilógó véres húscafat egyre csak nőtt elhatároztam, hogy meglátogatom a sebészetet (vagy inkább a szülészetet….?) mielőtt tudtom és akaratom ellenére kibújna egy alien a köldökömből. 

A sebészeten – kivárva több órás soromat – egy magyarul nem túl rég óta beszélő, de nagyon kedves orvos fogadott. Köldökképződményemet látva kis híján hisztériás rohamot kapott, majd egy kisebb orvos-csoportot maga köré gyűjtve – számomra több órásnak tűnő – rövidke műtét útján eltávolította testemből a gonosz acélt, miközben folyamatosan ismételte önmagát.: „Csak arany, vagy platina! Mást nem szabad!” A kedves doki egyre indulatosabbnak tűnt, mert igen hangosan kiabált egészen addig, amíg el nem hagytam a rendelőt: „Maga már a sokadik ezzel a problémával. Értsék meg! Vagy arany, vagy platina! Ezüst sem jó! Arany, vagy platina! Mást nem lehet használni! Vagy arany, vagy platina! Mást nem!!” Megsajnáltam szegényt, és megígértem neki, hogy ezentúl vagy arany, vagy platina ékszert fogok viselni. Mást nem.

Nyilvánvalóan, vannak néhány millióan, akiknek a szervezete tolerálja az „orvosi acél”-ból készült piercingeket. Akiknek nem fogadja el a szervezete az olcsó testékszert, annak viszont érdemes az arannyal, vagy a platinával próbálkozni. Az én pénztárcám viszont sem az aranyat sem a platinát nem fogadta el…… Az idegeim pedig azt a kíntornát, ami egy testékszerrel jár. Ha ettől leszek szép, akkor inkább maradok csúnya – de soha többé piercinget.

Bejegyzés jelentése